Amszterdam Hollandia gazdasági életének kimagasló központja, 1813 óta az ország névleges fővárosa. A fővárosi rang inkább csak szimbolikus jelentőségű, mert a törvényhozás, a kormány és az uralkodó székhelye Hága maradt, az a város, ahol a XVI. század végén, a függetlenségi háború idején az államigazgatás legfőbb intézményei kialakultak. Amszterdamnak e tekintetben csupán jelképes funkció jut: az Orániai-ház királyait és királynőit a város szívében, a Dam téren lévő Újtemplomban koronázzák meg.
Amszterdam éghajlatán érződik az óceán közelsége: a tél jóval enyhébb (januári átlaghőmérséklet: 2,2 C), mint hazánkban, a nyár viszont határozottan hűvös (júliusi átlaghőmérséklet: 17,4 C). Az évi csapadékmennyiség – 870 mm – bőséges, egyenletes eloszlású. Amszterdam nevének jelentése: gát az Amstelen. A város névadója tehát az Amstel folyócska, amely itt ömlik az Ijssel-tó délnyugati öblébe, az Ijbe. Az Ij valaha az Északi-tenger nagy öblének, a Zuiderzeenek a nyúlványa volt; 1932-ben azonban a Zuiderzeet gáttal zárták le, és a mögötte megmaradt édesvizű tó nagy részét kiszárították, polderré alakították. Az Ij vízfelülete is összezsugorodott, és az eredetileg az öböl déli partján épült Amszterdam új városrészei az északi oldalra is átterjedtek.
Amszterdam történelmi óváros körútjait, sugárútjait a körkörös futású és a központ felől szétágazó nyílegyenes csatornák – grachtok – alkotják, amelyeknek hosszúsága 44 km. Amszterdam így kb. száz szigetre tagolódik, amelyeket a grachtok fölött átívelő több mint ezer híd kapcsol össze egymással. Méltán nevezik hát Amszterdamot a vizek városának, „Észak Velencéjének”.
Amsztedam középpontja, a Dam tér mindössze 2,2 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. Vannak azonban Amszredamnak olyan részei is, amelyek mélyebben fekszenek a tenger tükrénél, és csak gátrendszerrel, feltöltéssel, csatornázással, a hollandok sok évszázados szívós munkájának eredményeként váltak biztonságos földdé. Például a Schiphol nemzetközi repülőtér az 1852-ben kiszárított harlemermeeri polderen kapott helyet. A mocsaras, süppedékes talaj azonban még az ármentesítés után is komoly feladat elé állította az építészeket. A felszínen ugyanis laza tőzegréteg húzódik, ez alatt pedig vékony agyar- és homoksávok váltakoznak régebbi tőzeglerakódásokkal. Csak 11-12 méter és 18-19 méter mélységben található két vastagabb, tömörebb, tengeri eredetű homokréteg, amely a nagyobb épületeket is elbírja. Nem csoda hát, hogy az amszterdamiak a XV. századig csak könnyű kis faházakat emeltek, amelyek nem kívántak komolyabb alapozást. Az 1453-ban pusztító tűzvész után azonban a városatyák kénytelenek voltak elrendelni, hogy a külső falakat téglából húzzák fel. Ekkor vezették be a mindmáig használatos eljárást: skandináv fenyőfából készült cölöpök sorát verik le az első homokrétegig, és a cölöpökre még a talajvíz szintje alatt helyezik rá az alapfalakat, nehogy a terhet hordozó szálfák felső része elkorhadjon. Az utóbbi évtizedek magasabb lakóházait mér nem facölöpök, hanem betonoszlopok rögzítik a csaknem 20 méter mélyen húzódó második homokrétegben. Amszterdam házai tehát sok százezer cölöpön és oszlopon nyugszanak; ahol pedig az alapozás nem volt tökéletes, ott furcsán meggörbülő, sőt olykor beroskadó falak árulkodnak az ingatag talaj szeszélyeiről.
További utazási ajánlatok